Legutóbbi bejegyzésem óta eltelt pár nap. Megszűntek az émelygések, a hányinger. Csak a sima, szokásos fájdalomcsillapítót kellett szednem, de napi 3 helyett ma 2 kellett. Ezek számomra nagyon biztató dolgok.. Ugyanúgy tudok enni szinte, nem érzek most konkrétan semmit sem. A nyirokcsomó a nyakamban mintha kisebb lenne.. De lehet csak nagyon akarom, hogy kisebb legyen. 

A vérkép kontrollon azt mondták, hogy jó a véreredményem, csak picivel csökkent a fehérvérsejt számom. Azért 2 Accofil injekciót kell adnom magamnak a következő kemoig, csak a biztonság kedvéért. 

Amíg a vért vették tőlem, pont bejött a kezelőorvosom is. Beszélt a portról, hogy megrendelték nekem, és hogy sebészt kell keríteni majd, aki beülteti. Állítólag kb 20at csináltak ilyet. Nem annyira biztató szám ahhoz képest, hogy az ember fő ütőerébe helyezik be azt a kis szerkezetet. Ami pont a szívez megy. Muszáj rábíznom magam az orvosokra, másként úgysem fog menni. Imádkozom, hogy mielőbb megjöjjön és mielőbb sikeresen behelyezzék nekem a bőröm alá. 

Mikor a portról beszélgettünk, akkor elejtette azt a mondatot, hogy nem veszthetünk időt azzal, ha esetleg vénás probléma miatt nem kaphatnám meg a kemot. Mert nagyon kiterjedt a betegség, a rekesz alatt is és a lépemen is van, és 12 kezelés fog kelleni.  Ez kicsit úgy hangzott számomra, mintha azt mondta volna, hogy ha kimarad 1 hét, akkor meghalok. Plusz eddig 4 hónapról, azaz 8 kezelésről beszéltek. Most meg 12??? Teljesen kétségbeestem.

Kérdeztem a kemos doktornőt, hogy valóban ekkora a baj? Mert én úgy vettem ki a doktor úr szavaiból.. Mire mondta, hogy induljunk ki 12 kezelésből, de majd a 2. PET/CT fogja megmutatni, hogy valóban még hány kezelés fog kelleni, hogyan reagál  szervezetem a kemora. 37 évesen még fiatal vagyok, jól szokott reagálni rá. 

Imádkozom, hogy így legyen, és mielőbb újra egészségesnek mondhassam magam. 

Jövő héten csütörtökön be kell mennem koronavírus tesztre, pénteken pedig kemo. Reméljük a legjobbakat.

Vérvétel után elmentünk férjemmel egy parókaszalonba. 1 hete még a neve hallatán is elsírtam magam, most meg szalonba megyek. Valami történik velem, valamiféle változás, lelki átalakulás.. 

Nagyon kedves eladó hölgy fogadott minket, nagyon megértette a problémát és ajánlott hozzám illő hajakat. Választottam kettőt. Egy hosszabbat és egy rövidebbet. Pár turbánt, hajápoló szereket és egy parókatartót is. Azt hiszem felkészültem, hogy el fog menni hajam, bár lelkileg még edződöm azért.. Erre igazából nem lehet felkészülni.. Csak megtörténik és akkor összeszorított fogakkal le kell az embernek vágni a saját haját. Ráadásul kopaszra. Mert más lehetőség úgysincs, ha kijön egy komolyabb mennyiség, ott ki fog jönni a többi komolyabb mennyiség is. Az pedig kínzás szerintem, ha látja az ember, hogy csomókban kijön a haja. Csak elnyújtja a szenvedést, adva magának egy kis illúziót még, hogy hátha nem fog mind kijönni. Hátha csak ritkul.. 

Kíváncsi leszek, hogy én melyik opciót választom majd. Valahogy borzasztó öncsonkításnak érzem még azt, hogy letoljam a hajam. A szép szőke dús hajam. Aztán a tények majd biztosan fognak változtatni a hozzáállásomon is. Na de majd átmegyünk a hídon, ha majd odaértünk... 

A lényeg, hogy megvettünk 2 parókát és minden hozzá való kelléket. Aztán hazajöttünk. 

Ma teljesen energikus voltam, ezt látta rajtam a mentorom is. Örömmel konstatáltuk, hogy ez egy csodálatos dolog, és maradjon is így. De nincsenek illúzióim.. A legeslegjobban azt várom, hogy bár megszenvedek érte, de a kemo hatására csökkenjenek a tüneteim. Tehát a bőrviszketés és a lázas fájdalom tűnjön el végleg. 

Ez nekem már olyan nagy lépés lesz. Látni fogom, hogy van értelme csinálni, és létezhet még fájdalom nélküli élet is. Bízom a Gondviselésben, hogy efelé az út felé terelget...